A Kuny Domokos Múzeum céhes gyűjteménye

Tata lakosságának gyarapodása csak a 17. század közepén indult meg. Ekkoriban a lakosság nagy része még mezőgazdasággal foglalkozott, ám az iparosok létszámából arra következtethetünk, hogy az előállított termékek a helyi szükségletek kielégítésére sem voltak elegendők. A század végén benépesülő területeken tehát még, a középkorból származó iparszerkezeti forma kezdte meg működését, ekkor váltak jellemzővé nagyobb létszámban Tatán és Tóvároson az iparosok.


A céhek, melyek egyazon terméket készítő, mesterjoggal rendelkező kézművesek érdekvédelmi, gazdasági és vallási szervezetei voltak, csak megkésve, a 14. században jutottak el Magyarországra. A török uralom alól felszabadult területeken azonban csak a 17-18. században indult meg a céhesedés. Elsőként 1633-ban a tatai takácsok kapták articulusaikat (céhszabályzatukat), valamint a szabócéh pecsétje is ugyanebből az évből ismert. A szűcsök pecsétje 1644-ből származik, a tatai mészárosokról pedig szintén a korai 1660-as évektől vannak információink. A céhalapítás második nagy hulláma Tatán a 18. század első évtizedeiben jelentkezett. Az 1715. évi összeírás 4 csizmadiamestert említ, de céhszervezetként való működésükről az első biztos adatunk 1716-ból származik. A molnárok céhének megalakulásáról származó adataink is 1716-ból származnak. A fazekasok céhe – a céhláda és a céhpecsét tanúsága szerint – 1722-ben alakult meg, a komáromi fazekascéh fiókcéheként.



A 18. század folyamán Tata iparosodásának folyamata felgyorsult, hiszena település 1727-ben az Eszterházy család birtokába került. A korábbi időszakban a város tulajdonosai gyakran változtak, 1646-ban még Csáky László birtokában volt a terület, 1695-től három bérlő fennhatósága alá tartozott a város, majd 1698-tól Krapff Ferenc lett az új tulajdonos. A Krapff családtól vásárolta meg Eszterházy József az uradalmat és az ő irányításával indult meg az 1730-40-es évektől a szlovákok és a németek betelepítése, akiknek egy jelentős része ipari tevékenységet folytatott. Ebben az időszakban indult meg Tata gazdaságának dinamikus fejlődése. Egy 1766-ban készült körlevél a következő foglalkozású mesterek tevékenységéről tudósít: szabó, csapó, csizmadia, takács, bognár, fazekas, varga, mészáros, molnár, szűcs, harisnyás, mézespogácsás, gombkötő, szíjgyártó, német varga, magyar süveges, kalapos, kovács, lakatos, borbély, nyerges, kötélverő, ács, kőmíves, pék, német és magyar asztalos, posztós és nyíró, tímár, ruhafestő, fehértímár, pintér, üveges, szappanyos, kőfaragó, esztergályos, serfőző. (KDM HtGy. Ltsz.: 55.13.12.)


A 18. század közepéig egy céh megalapításához a földesúri engedélyre volt szükség. Mária Terézia uralkodása idején ez ügyben is gyökeres változások történtek. Egy 1761. évi céhügyi határozat rendelkezése alapján a földesurak által adományozott kiváltságlevelek érvényüket vesztették és egy, a királyi kancellária által adományozott privilégiummal cserélték fel őket. Ekkor kezdődött meg a céhszabályzatok, azaz articulusok egységesítése is, melyek összefoglalták a céh legfontosabb szokásait, a céhben tartozó iparosok kötelezettségeit. A céhmesterré válásig hosszú és göröngyös út vezetett. Az inasidő általában három esztendeig tartott, amit a legénysorban eltöltendő esztendők követtek. A legénynek a céhbe való belépéskor be kellett mutatnia a tanulólevelét, amely igazolta a letöltött inaséveket, majd két heti próbaidőt kellet teljesíteni: „két hetet bé tőltvén illik föl kelni az Asztaltúl az Mester Leginynek, és meg kérdeni az Gazdájátúl, ha teczik é az Gazdájának Szolgálattya, a’ vagy nem?”(KDM HtGy. Ltsz. 55.11.4)A tatai céh remekkészítési szokásairól meglehetősen keveset tudunk. Az egyik legrégebbi céhben, a szűcsöknél – mivel a céhnek magyar és német nemzetiségű tagjai is voltak – kétféle remekelés volt, később azonban ezeket a remekelési szokásokat is egységesítették. Az 1753-ban – a céhpecsét keltezése alapján – megalakult német vargák céhében a következő remeket kellett elkészíteni: egy pár régi divatú magas csizma, és egy pár selyembársony női bakancs.



A céhbe való felvételkor céhenként meghatározott összegű tagdíjat kellett fizetni – ez volt az ún. mesterforint – valamint meg kellett adni a céhnek az ún. mesterasztalt, ami a céh minden tagjának étellel, itallal való megvendégelését jelentette. Ezt a szokást rögzíti a tatai takácsok 1717. évi szabályzatának egyik articulusa is. A mesterjelölt tartozik „… a’ Böcsületes Czéh beli Mestereknek 20 forintot az ebédért nem külömben úgy nevezvén az Mester forintot; két funt viasz gyertyát a’ Czéh ládába adni.”(KDM HtGy. Ltsz. 55.11.5.)


A céhes mesterek munkáját és mindennapi életét is szigorú szabályok határozták meg. A céhszabályzatok megszabták a munkaidőt, előírták az iparos által elkészített munka minőségét és mennyiségét, szabályozták a munkabért és a termékek árát. A céhek a gazdasági tevékenység szabályozása mellett erős befolyást gyakoroltak az iparűzők – az inastól a céhmesterig – vallási szokásaira is. A 17. század végén kiadott céhszabályokban a katolikus vallás gyakorlására felszólító rendelkezések szerepeltek. Mohl Adolf adatai szerint Tatán 1745 és 1848 között 235 zsidó, lutheránus és kálvinista tért át a katolikus vallásra. Valószínűleg felerősítette ezt a folyamatot Mária Terézia 1761. évi rendelete, amelyben egyebek között a céhek katolikus vallásgyakorlatát is szabályozta. A 18. század közepétől a céheket kötelezik, hogy zászlókat készítessenek, amelyeket a templomban kell elhelyezni. A zászlókat ünnepélyes szentmisén szentelték fel, és szerepük is elsősorban az egyházi ünnepségeken volt. Ilyen fontos egyházi szertartás volt minden céh életében az évenként megtartott szentmise, gyakran az általános ünnepekhez kapcsolódóan.



A 18 század második felében a céhek virágkorukat élték. Jelentős részük ugyan csak a helyi, illetve a környező falvak szükségleteit látta el, de volt néhány iparág, amely a nagyobb piackörzet igényeinek kielégítésére is képes volt. Ilyen volt a csapóipar, amelynek jelentőségét már Eszterházy József felismerte. Ezt bizonyítja, hogy 1729 és 1750 között földesúri alapítású posztómanufaktúra működött Tatán. 1749-ből származik az ekkor készült céh pecsétje. A csapók, akiket más néven posztósoknak is neveztek, a gyapjú feldolgozásával, szövésével és a kész posztó tömörítésével foglalkoztak. Az iparág Tatán és Tóvároson való meghonosodását a két város vízrajzi adottság tette lehetővé. A posztó elkészítéséhez szükséges alapanyag beszerzése nem volt mindig könnyű feladat. A gyapjút főként az Alföldön vásárolták, nevezetesen Békés és Csongrád, valamint Pest, Pilis és Solt vármegyékben. A tatai csapómesterek által szőtt termékek közül a pokróc és a szűrposztó volt a legjellemzőbb. Ez utóbbiból készült a magyar parasztság egyik jellegzetes ruhadarabja a szűr.


A 19. század első évtizedeitől az ipar fejlődésében egyre inkább visszahúzó szerepet töltöttek be a céhek. A merev szabályokkal, az iparon kívüli konkurencia elleni küzdelmükkel gátolták a tőkefelhalmozódás egyébként is lassú folyamatát. A reformkor nagy politikai gondolkodóinak majd mindegyike megfogalmazza kételyeit a céhek fenntartásával. A 19. század folyamán sorozatban születnek a céhek tevékenységének korlátozásáról szóló törvények, de felszámolásukra ekkor még nem kerül sor. A külföldi termékek behozatalával és a gyáripar megjelenésével egyidőben azonban megindult az egyes céhes iparágak hanyatlása. A tatai céhek többsége is ekkor szűnt meg. Az céhes mesterek 1844. évi Ipartestületi törvény adta lehetőségeket kihasználva megalakították a Tata-Tóvárosi Ipartestületet, s ennek keretei között folytatták tovább a mesterséget.)